Vandál kéz vagy csak az idő törte ketté?! A látvány megállít. Gondolatban megelevenedik a legenda, a zsidó Jézus története. A magánya itt nem keresztfába ácsoltan mutatja magát, hanem egy torzó szobortestbe zártan. Esetlen, ahogyan a keze összeér a vállával, amint hátradöntve megpihen. A fa tövében mégsincs egyedül, a természet óvón betakarja.

Néhány ösvénnyel odébb, mintha csodatételt látnánk, egy szálfaegyenes Jézus néz körbe.
Ez már egy másik kép, egy másik kétezeréves történet. A kereszténység életnagyságú szobrát ezidáig a szél és az emberi rontás egyaránt megkímélte, de vajon meddig. Mindig van ugyanis egy következő áldozat, mert elveszítettük a természet csendhangját, elfelejtettünk hallgatni, nem tudunk már pillanatideig sem szavak nélkül figyelni. Meghallani, amit félmondatba ágyazottan nem mond ki a másik. Legyen bár kőJézus vagy a szülőnk, gyerekünk vagy a szeretőnk.

A félbevágott (zsidó) Jézus felkiáltójel. Sebezhető törékenysége arra figyelmeztet, hogy karcos felületet, sérülést okoz a harsány mindentakarás, a csendhiány. A szálfaegyenes szimbólum lehetne akár az újrakezdés jelképe is, de az-e valóban? A tegnapi séta ma már múltidő, emlékét ez a néhány fotó őrzi. A kérdés azonban nem idejétmúlt, hogy vajon értjük-e a tanítás lényegét, tudtunk-e, tudunk-e szótlanok maradni, belül figyelni?! És ha Tóbiásnak sikerült…